A felállítódás során egy örvénypár jön létre a feláramlás két oldalán: a jobb oldalon egy ciklonális (azaz az óramutató járásával ellentétesen forgó), a bal oldalon egy anticiklonális örvény (az óramutató járásával megegyező irányban forgó), amelyek ezt követően dinamikusan egy-egy feláramlást hoznak létre (a jobb és bal irányokat a szélnyírásvektor irányához képest kell érteni). Ennek köszönhető a radarképeken gyakran (olykor szabad szemmel is) megfigyelhető kettéválás jelensége, amely során az északi féltekén leggyakrabban a jobboldali, ciklonális örvénnyel rendelkező zivatartag marad életben, a baloldali cella pedig elhal (a déli féltekén pont fordítva játszódik let a folyamat, ott az anticiklonális örvényt tartalmazó szupercellák a gyakoribbak). A kettéválást követően legtöbbször az addig térbelileg elkülönült örvény és feláramlás fedésbe kerül, azaz létrejön a zivatar forgó feláramlása. A szupercellák további jellegzetessége a deviáns mozgás, azaz a cellák mozgása az átlagszélhez képest jelentősen eltérhet: a ciklonálisan örvénylő szupercellák jobbra, az anticiklonálisan örvénylők balra térnek ki, ami a radaros detektálásnál egy alapvető megkülönböztető jelleg a többi zivatarhoz képest. A vertikális szélnyírás jelenlétét és jellegét a hodográfok nagyon jól ábrázolják (3. ábra), melyek gyakran (de nem szükségszerűen) görbültek szupercellás konvekció esetén.

A szupercellák igazi hazájának sokan az USA-t tartják, de rengeteg szupercella alakul ki Európa területén is, sőt Magyarországon is rendszeresen megjelennek, leginkább a nyári félévben. Bár kiterjedt statisztikák nem állnak rendelkezésre (csak egyes kitüntetett évek feldolgozásai), elmondható, hogy hazai előfordulásuk jellemzően körülbelül az évi több tucat és száz között mozog.

1. kép: A forgást megfestő vizuális jegyek egy szupercella esetében: lencseszerű felhőalap és ovális felhőbordák a feláramlási torony oldalán.

A feláramlás alapjánál, ahhoz csatolódva gyakran egy alacsonyabb felhőalappal rendelkező képződmény, az ún. falfelhő figyelhető meg, ami a zivatar szívóerejének köszönhetően jön létre: a feláramláshoz szükséges levegő egyre nagyobb része a csapadék által lehűtött nedves régióból származik (lásd 2. kép). Ez a hűvös, nedves levegő aztán a feláramlásba kerülve alacsonyabb szinten telítődik és csapódik ki környezetéhez képest. A csapadék felőli szívás gyakran egy elkeskenyedő, a falfelhőhöz csatlakozó, kötélszerű képződményben végződik, ez az ún. farokfelhő. A zivatar haladása szerinti jobb-hátsó oldalon (jobbra mozgó szupercella esetén) alkalmanként látható szárnyfelhő-tornyok (lásd 3. kép) területén szintén feláramlás zajlik. A szárnyfelhőtornyok a hátoldali leáramlás kifutószele és a beáramlási régió közötti konvergencia mentén alakulnak ki, és jóval sekélyebbek (legfeljebb 1-2 km), mint a legintenzívebb csapadékzónához közel álló domináns feláramlás, ami többnyire a troposzféra teljes vastagságára kiterjed. További jellegzetesség az intenzív beáramlást megfestő, a csapadékmentes feláramlási alaphoz csatlakozó beáramlási sáv vagy hódfarok (angolul beaver's tail), ami általában az előoldali csapadék és a beáramlási régió határán található felhősáv (nem tévesztendő össze az alacsonyabban elhelyezkedő, a falfelhőhöz kapcsolódó farokfelhővel, ami az előoldali csapadék felől közvetlenül szív!).

2. kép: Tipikus vizuális jegyek egy szupercellában.

3. kép: A szárnyfelhő-tornyok relatív helyzete egy tipikus szupercellában.

Távoli megfigyelés esetén (lásd 4. kép) a visszanyíródó üllő egy tipikus árulkodó jel: ez akkor alakul ki, amikor a nagy szélnyírás az üllő anyagának nagy részét elfújja, ám a feláramlás olyan erős, hogy az üllő a szélnyírással szemben is képes terjeszkedni. Az intenzív feláramlásra utal az üllőn túlnyúló csúcs, ami tulajdonképpen a zivatar "túllövése" a troposzféra felső zárórétegén, a  tropopauzán (a zivatarok üllője lényegében a tropopauza szintjében terjed szét).

4. kép: Egy tipikus szupercella távoli vizuális jegyei.

A radarképeken a szupercellák általában egyetlen, jól körülhatárolható, hosszú életű, és a többi zivatarcellához képest deviánsan mozgó (általában jobbra térülő), igen erős jelként azonosíthatók. Általában a jel ovális vagy ahhoz hasonló alakú (pl. vese), néha kampós formájú, erős reflektivitási értékekkel, ami felhőszakadásra illetve nagyméretű jégszemekre utal. Az 5. képen vegyük szemügyre a fekete karikával jelölt szupercella kettéválását, deviáns mozgását, izoláltságát és hosszú élettartamát! A zivatar átlépve a Tisza vonalát határozottan jobbra térült, mintegy 3 órán keresztül folyamatosan fennállt, és igen erős reflektivitást mutatott a Viharsarok területén áthaladva (Orosházán pedig szignifikáns méretű, károkozó jeget produkált).

5. kép: Kompozit radarkép egy tipikus viselkedést mutató szupercelláról (fekete karikával jelölve).

A mezociklon egyértelmű azonosítására a Doppler-féle mérésekből előállított radiális széltérképek alkalmasak. Ez a forgó mozgás értelemszerűen egy nyírási zónaként jelenik meg, mivel egy viszonylag kis területen, egymáshoz közel erőteljes közeledés, ill. távolodás történik a radarhoz képest (4. ábra). (A mezociklonok radaros azonosításáról bővebben a Radaros alapismerek II című ismeretterjesztő anyagunkban olvashatunk.) A 5. ábrán a szupercellák radarreflektivitás által megfestett háromdimenziós áramlási rendszerét láthatjuk.

A radarképek vertikális metszetén a WER feletti reflektivitási területet átnyúlásnak (angolul overhang) nevezzük. A horizontális radarképen alacsony szinteken megjelenő kampós echót (angolul hook echo) a tulajdonképpen ennek az átnyúlásnak a zivatar hátoldalán történő lesüllyedése alakítja ki. A kampós echó a szupercellák egyik legjellegzetesebb radaros ismertetőjegye. Habár egy hagyományos megközelítés szerint a kampós echó kialakulásában nagy szerepet játszik a mezociklon hatására bekövetkező hidrometeorok advekciója a legintenzívebb csapadékmag felől, ugyanakkor a  szárnyfelhő-torony celláiban kialakuló csapadék legalább annyira felelős lehet a hátoldali csapadék megjelenéséért. Nem beszélve arról, hogy a csapadékelemek - nagy esési sebességüknél fogva - nem követik a légáramlásokat, így nem is alkalmasak arra, hogy megfessék a felhő áramlási képét. A szupercellák radaros tulajdonságairól a Radaros alapismerek II című ismeretterjesztő anyagunkban is olvashatunk.

mint például az 1997. november 11-én Kunszentmárton térségében pusztító tornádó esetében.

1. animáció Az alábbi 3D-s animáción a moore-i (1999. május 3.) tornádó kialakulását követhetjük nyomon. Az örvény leskálázódása (piros cső alakú képződmény) jól nyomon követhető, ahogy a felszínt elérve törmeléklabdát (debris ball; a tornádó pusztítása során keletkezett törmelék kiugró reflektivitása, lilás színnel) hoz létre. Piros színek az 50 dBz-s vagy magasabb, míg az átlátszó narancsos színek az 45 dBz-s értékeket jelölik. (forrás: http://www.grlevelx.com/)

Magyarán a szupercellában ott ideálisak a feltételek a tornádó kialakulásához, ahol ez az örvénykoncentráció könnyen végbe tud menni. Ez a régió legtöbbször a 2.2-s pontban tárgyalt okklúzió - azaz a mezociklon középpontja - közelében valósul meg, ahol az okklúziós leáramlás okozta markáns kiáramlás illetve a beáramlás a találkozási felület mentén egy igen intenzív összeáramlást generál (lásd ismét az 8. ábrán a tornádó helyét és vesd össze a 6. képpel). Az összeáramlás - más néven konvergencia - ugyanis a már meglévő függőleges örvényességet igen kis térrészre képes összehúzni, ami ideális körülmények között egy károkozó erősségű forgó légoszlopot eredményezhet. Ennél az egyszerű elméleti fejtegetésnél a valóságban azért jóval komplikáltabban megy végbe a folyamat, mivel a tornádóképződéshez egy sor egyéb - ma még csak felületesen ismert - körülménynek is teljesülnie kell. Azt ugyanis még mindig nem lehet eldönteni, hogy két - radaros vagy vizuális - küllemre egyforma szupercellából melyik fog a következő percekben tornádót létrehozni és melyik nem. A kutatások jelenlegi állása szerint nem mindegy az, hogy az RFD és okklúziós leáramlás mennyire "meleg", azaz mennyire hűti le benne hulló csapadék. Minél kevésbé történik meg ez a hűlés, annál jobban hasznosulhat a leáramlás levegője, amint visszakerül a mezociklon feláramlási régiójába (azaz a feláramlás annál könnyebben felkapja az RFD levegőjét). Továbbá, mivel felszínközeli folyamatokról beszélünk, a súrlódás szerepét sem lehet elhanyagolni, ugyanis a szél fékeződése a talaj felett szélnyírást, ezáltal horizontális tengelyű örvényességet generál, ami a mezociklon környékén uralkodó roppant erős feláramlásba kerülve jelentősen hozzájárulhat a vertikális tengelyű örvényesség további erősödéséhez. Mindezek a körülmények rendkívül érzékenyek a felhőben lejátszódó csapadékképződési folyamatokra valamint a felszín fizikai tulajdonságaira, amelyek jellegüknél fogva számtalan bizonytalanságot visznek a leírni kívánt rendszerünkbe. Így a tornádók kialakulása körüli kérdések még egy jó darabig bizonyosan izgalomban fogják tartani az emberiséget.

Magyarországon minden évben – átlagosan - néhány tornádó alakul ki szupercellákból. A hazai tornádók egy hányada nem szupercellákhoz köthető, ezek azonban többnyire gyengébbek, mint szupercellás társaik.