New Mexico csodái és a texasi hasasodó szárazvonal

Május 16-án Amarillo-ból a közeli Palo Duro Canyon-hoz látogattunk el, mely vadregényes tájon napokat el lehetett volna tölteni kóborlással, fotózgatással. A vízmosásokkal, szakadékokkal, kaktuszokkal és mérgeskígyókkal jellemezhető területen perzselő hőség fogadott minket, fél óra elég volt egy jófajta bőrszín megszerzéséhez. Bár sok mindent láttunk, az említett kígyók nem kerültek elő, pedig adtunk nekik esélyt.
 

Továbbállva találkoztunk viszont "Texas Longhorn" marhákkal, melyek nevükhöz méltóan igen hosszú szarvukról nevezetesek.

 
Estére a New Mexico-i Carlsbad-ot választottuk szálláshelyül, ahol az eddigi tendenciákkal ellentétben csak egy finoman fogalmazva kétes színvonalú "hotelben" tudtuk meghúzni magunkat. A naplementében kigyönyörködve magam még mit sem sejtve nekiálltam tevékenykedni a szobámban.

 
Az első élményt az íróasztalnál lévő szék okozta, melynek karfája egy váratlan pillanatban egyszerűen a kezemben maradt. Aztán lefekvés előtt úgy döntöttem, kimosok egy-két cuccot, de a vendégmosoda állapotát szemrevételezve ugyanazzal a lendülettel le is tettem ezirányú szándékomról. Az exkluzív meglepetéscsokrot egy további elemmel gazdagította, hogy a mellékhelységem komolyabb, bár rendeltetésszerű használata után a víz nem ment le, hanem minden belevalóval együtt túlbugyogott a csésze peremén, és a különleges koktél diszkréten elárasztotta a fürdőszobámat. A megpróbáltatásokat enyhítendő egy jéghideg üdítővel próbálkoztam, de az 1 dolláros dobozért 2 dollárt kellett behajigálni az automatába, a 18 féle üdítőből pedig 16-nál a barátságos "sold out" üzenetet kaptam. A 17-ik féle még nem fogyott ki, éljen.
 
Másnap reggel a hotelt menekülésszerűen elhagyva valamelyest civilizáltabb helyszínre távoztunk, vagyis meglátogattuk a Carlsbad Caverns Nemzeti Park híres barlangját, melynek gigászi termei, pompás cseppkőképződményei és népes denevérserege valóban nem mindennapi látványosságot jelentettek (bár a denevérek igencsak elbújhattak, mert mindössze a földön felhalmozódott vastag ürülékrétegük utalt rá, hogy ők is ott vannak valahol).

 
Délután már a 18-i eseményekhez helyezkedve a Texas államban fellelhető Abilene felé vettük az irányt, és egyúttal abban bíztunk, hogy valami viharfélét is láthatunk, ugyanis kis eséllyel, de a modellek szerint a szárazvonal mentén kifejlődhetett volna valami. Ez azonban nem történt meg, mert az egyébként is marginálisnak várt nedvességi viszonyok a modellek által adotthoz képest szerényebbnek bizonyultak, így gyakorlatilag ismét vihar nélkül telt el egy napunk. Mindenesetre érdekes volt megfigyelni a térképen az (alábbi képen is látható) elképesztő horizontális talajközeli harmatpont-gradienst, valamint egyúttal át is haladni a képződményen. A hasasodó szárazvonal ("dryline bulge") környezetében olyannyira felkavarodott a por, hogy alig lehetett pár méterre ellátni, és jópár porördög is feltekeredett - ezek azonban jellemzően elég távoliak voltak, amelyik pedig a kocsink elején söpört át, oly hirtelenséggel jelent meg, hogy mire előkaptam a kamerámat, már elhagytuk, és kezdett fel is oszlani.

A jellemzően nagyrészt derült égbolton csupán egy hosszan elhúzódó keskeny Cu-mező jelezte, hogy a szárazvonal alá értünk.

 
Ebben a térségben ekkortájt már elég nagy labilitás uralkodott, szupercellákhoz bőven elégséges szélnyírással, de a nedvesség hiánya elejét vette a komolyabb fejleményeknek. Mindössze egy-két apró Cu con volt képes kiszenvedni magából némi jelentéktelen záport, ám már e kis cellák is a forgás egyértelmű jeleit mutatták, megcsavarodott formájú oldalukkal és lesimult, lencseszerű felhőalapjukkal, valamint az ahhoz csatlakozó rövidke beáramlási sávjukkal. Jóformán miniatürizált LP-szupercellákként viselkedtek, de nem nőttek nagyobbra, és a napnyugtával ők is disszipálódtak.